A ragtime elhozta a könnyűzenébe a ritmika forradalmát. Először a kubai eredetű tresillo (3+3+2) ritmikát vette fel eszköztárába, mely napjaink könnyűzenéjében is igen gyakori. Már a ragtime műfaj első hullámában (1897-98 körül) a szerzők előálltak ennél jóval szofisztikáltabb ritmusképletekkel, mint például a 3+3+3+3+4, mely szintén megvetette lábát a könnyű (és nehéz) műfajok ritmikai eszköztárában.

Ugorjunk 25 évet előre!

1923-ban viszont hódító útjára indult a Charlestone. A szerző James P. Johnson  nem bonyolította, hanem egyszerűsítette a tresillo-t, eltávolítva belőle harmadik tagot, és így maradt csak 3+5.

A 3+5 ritmika:

  1 & 2 & 3 &. 4 & 1
| *     *          |

Nagyon egyszerű, de előtte senki (?) nem csinált ilyet. Ez szintén a mai napig kedvelt és gyakori ritmus a mainstream popzenében. Csak néhány cím: Citromízű Banán (Metro), Billy Jean (Michael Jackson), Hello (Adele), Bad Guy (Billie Eilish),...

1923 előtti előzményeket nehéz találni. Szinkópációs jellegéből adódóan a klasszikus zenében még reménytelenebb a keresés.

Forgassuk vissza az idő kerekét száz évvel! Pontosabban százeggyel! Ludwig van Beethoven ekkor, 1822-ben publikálta 32. számú (op. 111) zongora szonátáját.

Ennek második tételében hallható egy rész, mely a Charleston jellegzetes lüktető ritmusra épül. Annak is szvinges változatára, mely egész precízen 5+7 arányban osztja fel az 12/32 hosszúságú ütemet. 

 3+5 ritmika szving taktusokkal, azaz 5+7 ritmika:

  1 . & 2 . & 3 . & 4 . & 1
| *         *             |

Ennek a ritmikának se előzménye, se "utóhatása" nem ismert a klasszikus zenében. Amolyan igazi "időutazó" darab...